Édesanyja Isten szolgálatára nevelte, de a francia forradalom, majd az anyagi nehézségek lehetetlenné tették taníttatását. Földmûves munkát végzet,de hõ vágya volt, hogy pap lehessen. 19 éves korában sikerült iskolába kerülnie, de igen sokat küzdött a tanulással. A szemináriumban a fogyatékos latin tudása miatt nehezen végezte tanulmányait. 29. éves korában pappá szentelték, káplán lett, majd Ars plébánosa. A vallástalan falut néhány év alatt megváltoztatta, híre bejárta az egész országot. Nagyra értékelték õt, mint gyóntatót, a hívek mindenfelõl sereglettek hozzá, és tanácsait szent tisztelettel fogadták. Súlyos kísértések és testi fájdalmak gyötörték, mégis mindig mindenkinek szeretettel állt szolgálatára. Az eucharisztikus Jézus volt életének középpontja. 74 éves korában halt meg 1859. augusztus 4-én. XI. Pius pápa avatta szentté 1925-ben, és tette meg a plébánosok és lelkipásztorok védõszentjévé.

Vianney Szent János emberszeretete és szociális érzéke legendás volt a magakorában. Amikor közölték vele a hírt, hogy érdemeit a világi hatóság is méltányolja és rövidesen a becsületrend lovagjává avatják, s megkapja a vele járó keresztet is, a következõket mondta: "A kereszttel jár valami fizetség?... Jelent ez pénzt is a szegényeimnek?" - Amikor megtudta, hogy ez csak tiszteletbeli kitüntetés, kissé csalódottan így válaszolt:"Ha ez így van és a szegények mit sem várhatnak ettõl, kérem, mondják meg a császárnak, hogy nem vehetem hasznát."

Rendkívüli gyöngédséget érzett a vak Bichu anyó iránt, aki az ars-i templom közelében lakott. Szívesen adott alamizsnát neki, - azért is, mert az nem ismerte fel az adakozót. Csöndesen közeledett hozzá, pénzt vagy élelmiszert tett a kosarába és szó nélkül továbbállt. A derék asszony azt hitte, hogy valamelyik szomszédnõje adta az alamizsnát, s így mindig azoknak hálálkodott: Köszönöm kedvesem.

Vianney élõ példája volt annak, hogy a szentéletû emberek sem állnak távol a valóságos élettõl, - s hogy humoruk is lehet. A következõ két kis történet ezt igazolja. - Blanchon plébánost, aki jó barátja volt Vianney-nek, jól táplált, testes embernek ismerték. Egy alkalommal így szólt az ars-i plébánosnak: "Számítok önre, hogy könnyen az égbe jussak... Amikor a mennybe megy, majd a reverendájába kapaszkodom." A Szent kedves, hamiskás mosollyal így válaszolt: "Barátom, õrizkedjék ettõl. A mennyország kapuja igen keskeny, mindketten az ajtó elõtt rekedhetünk."

Egy ugyancsak kövér asszonyságot szintén amennyországba való jutás módja érdekelte. Amikor efelõl érdeklõdött az ars-i plébánostól, az így válaszolt: "Lányom, tartson három nagyböjtöt."

"Sehol,még a Vatikánban sem várakozom" - mondta egy elõkelõ hölgy, aki azt hitte, hogy valóságos és vélt rangja elégséges lesz arra, hogy a plébános soron kívül meggyóntassa. "Ó, a szegény ars-i plébános elõtt - tette hozzá csöndesen - mégis várakoznia kell!"

Egy nyári délelõtt Vianney Szent János nagy tömeg elõtt tartotta meg szokásos katekézisét. Eközben egy szegény ember igyekezett a templomba bejutni.A plébános észrevette a mankókon járó, idõs koldust. Azonnal fölkelt, s utat törve magának a hallgatók között, a templomba vezette. Minden hely foglalt volt. A Szent nem jött zavarba: saját székére, amelyrõl katekéziseit szokta tartani, ültette a koldust - õ pedig állva folytatta a tanítást. A jelenlevõk és az utókor megítélése szerint is:ez a jelenet az assisi Poverello történetébe is beillene.

(Részletek Trucho: Az ars-i plébános címû kötetébõl)